Így kezdődött

Romániai misszió képekben ITT

A kezdetet írnám le, mert talán arra lehet felépíteni a teljes képet. Nagyon szerteágazó ez a misszió. Többről szól ez, mint azokról az emberekről, akiket a képen láttál. Magáról Istenről szól, ahogyan az ő embereinek a szívét formálja. És már látom is, hogy nem leszek képes befejezni most ezt a levelet, mert annyi minden eszembe jutott, ami csodát véghez vitt Isten a szemeim előtt.
Tehát, 2002 őszén megkért egy házaspár, hogy vigyem el az autómmal őket Vésztőre. Házat szerettek volna építeni és keresztyén kőművest akartak megfogadni. Tehát Elmentünk Vésztő-Mágorra. Mikor megbeszélték a ház építés dolgait, elkezdtünk beszélgetni, hogy mit csinálnak. Az egészből egyetlen téma maradt meg bennem, mikor a segély szervezetekről beszéltünk, azt mondta, hogy a karácsonyi csomagok, amiket külföldről küldenek ezer szám, a gyülekezeteknek küldik, hogy rászoruló gyerekeknek osszák szét. A gyülekezetek, pedig a saját gyerekeik között osszák szét, így nem oda kerül a csomagok nagy része ahova szánták. Azt mondta,hogy több száz szegény családot tud akik a gyerekeiknek még karácsonyi ételt se tudnak adni, nem, hogy ajándékot. Mivel nagy harc van a külföldi csomagokért, ők szoktak maguk csomagokat készíteni és ők szokták személyesen elvinni és odaadni azoknak, akiknek igazán szükségük van rá. Egy pár hét múlva felhívtam ezt az embert és mondtam neki, hogy én is be szeretnék állni. Tóth Andornak hívják a feleségét pedig Mayának.
Tudtam, hogy Isten helyezett ide, tudtam hogy nemcsak az ajándék osztás itt a legfontosabb, tudtam, hogy emberek életei fognak megváltozni. És azt is tudtam, hogy a gyülekezetünknek a növekedését fogja eredményezni.
De akkor még nem láttam belőle semmit.
Elkezdtem. Szegeden még két gyülekezetbe mentem el, hogy én vállalom, hogy személyesen adom oda amit össze gyűjtenek. Egyedül csináltam mindent cipős dobozokat gyűjtöttem a boltokban, járkáltam az összegyűjtött felajánlásokért a többi gyülekezetbe. A gyülekezetünkből akkor még senki nem segített. Az első nagy lecke, amit mélyen a szívembe vésett az Úr, hogy semmilyen elvárással nem lehetek senki felé, én döntöttem és csak magam helyett. Tehát annak örültem, hogy Istent szolgálhatom. Isten rengeteg csodát tett közben: a csomagoló papírt ingyen kaptam, amikor mondtam, hogy hova kell ez a rengeteg papír, a boltosok gyűjtötték a cipős dobozokat, telefonon hívtak, amikor mehettem értük, támogattak még pénzel is emberek.
Abban segített a gyülekezet, hogy az összegyűlt ajándékokat közösen csomagoltuk be.
Karácsony előtt két nappal megpakoltam az autómat és elindultam Vésztőre, hogy ott majd elmondják, hogy hogyan szokták ezt csinálni. Nagy meglepetésemre nem állt ott egy csapat akihez majd betársulok a misszióba. Andor egy pár bizonyságot mondott el, hogy hogyan segítette meg Isten az elmúlt tíz év során őket a misszióban, meg amikor bibliákat csempésztek a határon, meg, hogy most se engedik át se a gyerekruhát se a játékokat, tehát igazából csempészni kell és az se biztos, hogy kijutnak. Azt mondta, hogy nincsenek szokások, úgy csináljam ahogy tudom. Másnap reggelre hívott egy cigány bácsit, hogy mutassa meg az utat és elindultunk. Én pedig enyhén szólva, bizonytalan voltam és csak imádkozni tudtam az Úrhoz. Tele csempész árúval az autóm, ketten a cigány bácsival nekivágni az ismeretlenbe ami kétszáz km-re van a tél kellős közepén és még egy mobil telefonunk se volt.
De Krisztusért csináltam és a bibliában is láttam és az eddigi életemben is tapasztaltam, hogy Isten az övéit soha nem hagyja cserben.
És elkezdett kibontakozni az Úr dicsősége. Mikor odaértünk a határhoz hatalmas sor állt és egy fél órányi araszolás után elébünk lépett egy Román határőr átirányított egy másik sorba ami a diplomatáknak volt fönntartva és vámvizsgálat nélkül vittük át az ajándékokat.
A hosszú úton olyan értékes beszélgetés alakult ki a cigány bácsival, hogy pillanatoknak tűnt a hosszú út. Ő volt a feleségével az elsők között akik elkezdték az egészet és mesélte miken mentek keresztül, honnan indult az a telep ahova éppen tartunk. Amikor a telepen úgy éltek mint a disznók, csak azért voltak hajlandóak dolgozni, hogy italt kapjanak és állandóan részegek voltak, a házukon nem volt tető csak szalma, nem volt WC-jük tele volt emberi ürülékkel az egész telep és mikor esett az eső olyanok voltak mint a malacok. A gyerekek nem jártak iskolába.
Volt, hogy egy nyárra kiköltöztek közéjük. Nejlont vettek, hogy tetőt csináljanak a házakra ami nem ázik be. WC-ket csináltak, mentek a misszionárius csoportok segíteni, de hetente kellett váltani őket, mert kibuktak. A misszionáriusok a gyerekekkel foglalkoztak, megtanították tisztálkodni őket. Rávették a telepen lakókat, hogy verjenek vályogot, abból építettek erősebb házakat. És mindezek közepette voltak akik Krisztusnak adták az életüket. És lettek akik véresen komolyan is gondolták. A férjeik megverték a feleségeiket, a gyerekével együtt kidobta a részeg férje a házból az asszonyt télen a hóba, mert imaházba járt és az imaházat választotta a nő inkább.
Hadad Nádasd egy kis falu a régi Magyarország területén Szatmár Megyében található, Magyar falu. Egy domb oldalán helyezkedik el. A domb alján van a falu legelője és a legelő szélén van a cigány telep.
Fent a faluban két keresztyén család van a helyi Baptista gyülekezetből, akik a szívükön viselik ezt a missziót és segítik. Náluk szoktunk szállást és ételt kapni amikor megérkezünk. Meg ők segítenek amire szükségünk van bármiben. Barna és Piri, Emil és Rebekának hívják őket.
Akkor is ők fogadtak bennünket, este volt már mikor odaértünk. Leraktuk a csomagokat, aludtunk egyet, reggel lementem életemben először a telepre Gyula bácsival. És meglepődtem. Nem a nyomorúságot láttam meg. Azt láttam, hogy ezek az emberek szeretik Jézust. Talán minden alkalommal, amikor elmegyek, ezt a hatalmas jelenlétét tapasztalom meg Istennek. Azt mondta egyszer egy asszony a telepről nekem, hogy” annyira közel van hozzánk Isten, hogy éppen meg nem mutatja magát nekünk”. Ezek az emberek nem szegények. Amikor hazajövök és látom azt, hogy milyen hiábavalóságokon képesek keresztények aggódni és hitetlenül jajgatni, hogy mi lesz velük, na az szegénység. És onnantól kezdve megváltozott a szívem. Elkezdtem sajnálni az embereket akik vasárnaponként el, el jönnek gyülekezeti alkalomra. Innentől kezdve láttam a következő lépést, hogy mit kell csinálnom. Embereket kell hívnom magammal.
A következő év tavaszán már nem egyedül mentem, a Norbi jött velem, egy másik alkalommal a Balázs ,majd a Matyi, majd az Attis, utána a Gábor, majd a Gábor hozott magával valakit és sorba változtunk meg, a gondolkodásunkban, hozzáállásunkban, az Istenünk mélyebb megismerésében, ami a gyülekezetünkre, a körülöttünk lévő emberekre hatással van. Ezek az emberek mind Istent szolgálják azóta valamelyik városban. Andoréknak lelkesítő volt és nagy segítség, hogy folytatva lett Gyula bácsiék után a munka. A Nádasdi Baptista gyülekezetnek segítség, hogy foglalkoznak a cigányokkal mások is. Barnáék azóta az alapítvány segítsége nélkül a második nyári tábort szervezték meg a cigány gyerekeknek. Önállóak lettek.
És most is ezen csodálkozok, hogy Isten képes megérinteni embereket, megindítani szíveket, hogy az a 28 cigány családra gondot viseljen. És az nem számít neki, hogy helyileg hol élő emberek és az eszközök se hogy milyen formában segíti őket. Németországból, Angliából és Magyarország különböző városaiból. Mind ez azért mert Isten hűséges a szavához, hogy az övéiről mindig, minden helyzetben gondot visel.
És azon csodálkozok még, hogy mind ez az én szemeim előtt történnek.

Szeged 2008 08 24