Több képet itt találsz
A múlt héten volt a cigány gyerekeknek táboruk. Egy pár gondolatot leírnék Isten munkájáról ami szembe tűnő volt a számomra.
Életem első gyerek táboroztatása volt. Négy évvel ezelőtt, amikor a Norbiék csinálták ezt a tábort és én nem mehettem, mert Isten bezárta előttem ezt a lehetőséget csalódott voltam. Nagyon szerettem volna menni, végig láttam, ahogy tavasztól kezdve az Úr elkezdte formálni a körülményeket, az emberek szíveit, ahogyan kirendelte az eszközöket, a pénzt arra a hétre és tudtam, hogy hatalmas áldás lesz mindenkinek. Nekem meg a munkahelyemen kellett dolgoznom azon a héten. Egyben egy nagy tanulság is volt a számomra, elkezdtem túl sok jelentőséget tulajdonítani magamnak és a szolgálatnak, és elfelejtettem, hogy ez Isten munkája és dicsősége nem az enyém. Nem ki akart venni Ő a szolgálatból, csak félre állított egy kicsit, hogy megértsem, hogy az Ő dicsőségét nem adja senkinek.
Az idén minden másként zajlott le bennem. Az elmúlt időben egyre élesebben látom, hogy a gyerekek felé való szolgálat által lehet előrébb haladni ott a cigány telepen. Más idők vannak, mint amikor elkezdtem nyolc évvel ezelőtt . Az adományok nagyon jó eszköz volt ahhoz, hogy kapcsolatot lehessen felvenni velük, a felnőttekkel való kapcsolat építés megint egy nagyon értékes feladat, arról a sok emberről nem is beszélve, akik hónapról hónapra jöttek ki velem. Ezeket mind folytatni kell, de a gyerekek egy következő megoldandó feladat, ami mélyebb és több felelősség. Úgy hogy az elmúlt pár évben egyre többször vissza térő gondolattá vált bennem, persze szem előtt tartva, hogy Isten mit szeretne ebből kihozni.
Az idén eszem ágában se volt gyerektáborba menni. Pünkösdkor voltam kint egy házaspárral, Zolival és Rózsával, Vésztőn tanítanak az alapítvány iskolájában. Miután hazajöttek, jelentkeztek és elvállalták a táborban a gyerekmunka vezetését. Kezdett kibontakozni Isten munkája. Összeállt a csapat, a gyerekek a pénz. Aztán kiderült, hogy nagy szükség van a táborban egy „mindenes”re, aki a háttér munkát végzi, aztán kiderült, hogy azon a héten nem dolgozunk a munkahelyemen és aztán „kiderült” a fejemben is, hogy Isten ott akar látni.
És ott voltam és átéltem, amiről lemaradtam négy évvel ezelőtt, Isten dicsőségét. Egész héten megtapasztaltam, hogy hogyan gondoskodik Isten az Ő népéről percről percre. Ebben a táborban nem lefáradtunk, pedig keményen dolgoztunk, hanem felüdültünk, mert örömmel csináltuk. A gyerekekről nem is beszélve, mind maradni szeretett volna és voltak akik sírva mentek el. De én se találtam a helyemet itthon két napig.
Olyannak tudom leírni a múlt hetemet, mint, ahogy kiültem a sátram elé hajnalban és csak néztem a természetet, a rétet, a fákat a kék eget a madarakat, a lágy hajnali szellőt éreztem és nem hiányzott a természet szépségéből semmi. Teljes volt és örömmel töltött el. A hetünk minden percéről írhatnék, hogy milyen kedvesen tálalta elénk az Úr a következő lépést amit meg kellett tennünk. Jézus beszéde jut csak eszembe ezzel kapcsolatban amikor azt mondja, hogy „az Én igám könnyű és gyönyörűséges”. Azt hiszem mindannyian el tudjuk mondani, hogy ez nem a mi szervezésünk volt, ez Istenünk munkája volt. És csak hálával tölthet el bennünket, hogy méltónak talált arra, hogy bepillantást nyerhessünk az Ő nagy munkájának egy icipici szegmensébe.
Dicsőség legyen Neki!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése