Komoly hívő ember volt, megtartotta a parancsolatokat. Üzletember lévén, sokat utazott, de szombaton sohasem ment egy szombatnapi járóföldnél messzebbre. Tudta, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent, hát ő is így tett. Sok fogadós ismerte őt, és mindenki tudta róla, hogy egy kedves, rendes ember. Nem egy bigott vallásos, de azért odafigyel a részletekre. Mindig, mikor Jerikóban volt dolga, kicsit megborzongott, mióta tudta, hogy azt a várost nem szabad lett volna újjáépíteni, és hogy mibe is került annak az embernek, aki ezt megtette.
De aznap reggel semmi ilyesmi nem jutott eszébe, sőt...Mikor kipattant a szeme, a nap még éppen azon töprengett, hogy biztos jó ötlet-e megint nekivágni egy újabb körnek, vagy inkább hagyjuk és mire a nap döntött, az első sugarak már úton találták. Fontos volt ez az út, egy komoly üzleti lehetőség körvonalazódott ott a napokban. Mindent egy lapra tett fel. Eladta mindenét, és egy arannyal teli zsákkal indult neki a pár órás útnak. Bár kockázatos volt a dolog, mégis bizakodó volt, hiszen mindent végiggondolt, kiszámolt, tervezett, költségvetést készített, és akárhogy is forgatta a dolgot látta, hogy ennek mennie kell.
Istent is számításba vette, hiszen minél több pénzt keres, annál több jut abból Istennek a Templomba, a papoknak és a lévitáknak, akiket mindig is úgy csodált. Azok aztán tényleg nagyszerű emberek. Ott állnak éjjel-nappal Isten jelenlétében és még csak nem is érintenek semmi tisztátalant, hogy ez nehogy megakadályozza őket a szolgálatban. Bámulatos! Micsoda odaszánás, micsoda tisztaság....!
Aztán egy hatalmas dörrenést hallott, olyan volt, mint amikor az ég dörög, csak mintha sokkal közelebbről, mintha benn a fejében dörrent volna az ég. Azonnal a földre hullott, mint azok az állatok, akikkel a sachter egy pillanat alatt végez. Akkor érezte át igazán a hasonlat jogosságát és iróniáját, amikor a földön fekve hirtelen egy csomó lábat pillantott meg maga körül és rájött, hogy most tényleg ő az áldozat. Próbálta testével takarni a pénzes zacskóját, de ezek profik voltak. Minden fölösleges mozdulat nélkül, szinte rezignáltan ütötték. Hiába, ez volt a szakmájuk. Semmi személyes, ez csak üzlet. Ezzel a gondolattal dőlt az ájulás örvényébe.
Mikor magához tért már magasan járt a nap. Na-gondolta-ezt hívják úgy, hogy vérbe fagyva. Gondolatban elmosolyodott, de meg sem tudott mozdulni. De így, mozdulatlanul is újra és újra, az egész testét elöntötte a fájdalom egy-egy hulláma. A teste letiltott, és visszazuhant a jótékony ájulásba. Mikor újra magához tért, felcsillant a remény, mégpedig egy sarus láb formájában. Jól ismerte ezt a fajta sarut. Áron fiainak saruja. Ha valaki, akkor ő biztosan segít. Hálát adott Istennek, hogy elküldte érte ezt a nagyszerű embert. De az még csak nem is lassított!!! Mi van!? Hát itt vagyok, még élek! Persze szólni nem tudott, és újra kialudtak a fények. Ahogy újra magához tért, arra gondolt, hogy a vére és az út pora összekeverednek, mint oly sok hazafi vére, akik életüket adták a hazáért, de az ő vére csak baleset volt, nem tervezte, nem akarta. Ő csak egy szép, hasznos, nyugodt életet akart élni, becsületesen dolgozni, szépen lassan gyarapodni, családot alapítani, és aztán az egészet a fiaira hagyni. Így akart maradandót alkotni. Most meg itt fekszik tehetetlenül, itt a porban, és minden álma, vágya és reménye szépen lassan elfogy, elfolyó vérével együtt. Már nem is dühöngött, amikor rájött, hogy a következő tétovázó cipőpár is újra rágyorsít és kifut a látószögéből. Készült a halálra. Nemsokára YHWH előtt fog megállni. És most, itt az utolsó pillanatban be kellett vallania magának, hogy nem értette, hogy mit jelent ez a négy mássalhangzó. Bárcsak visszamehetne megkérdezni. De kit kérdezzen? Azokat a sarukat, akik elmentek mellette? Vagy azt az Istent, akinek ilyen szolgái vannak? Még mit nem! Életében először haragudott Istenre. Ilyet még soha nem érzett, pedig nem volt könnyű élete.
És akkor hirtelen, maga sem tudja, hogy hogyan és miért, annak a názáreti rabbinak az arcát látta maga előtt. Lehunyt szemével tisztábban látta, mint annak idején ott, a hegyen. Akkor távolinak tűnt, hiszen éppen csak rápillantott hazafelé jövet, de az a pillantás, ahogy találkozott a tekintetük. Abban benne volt az egész élete. És most egész közelről látta. Szinte a fülével hallotta, ahogy az a názáreti azt mondja: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve és én enyhülést adok nektek! Mennék én-gondolta, de meg sem tudok mozdulni. Innen nincs hova. Itt most már csak az ítélet van. És akkor hirtelen rászakadt. Megértette, hogy miről beszélt az az ember. Hogy ő egész életében Isten ellensége volt, csak a maga hasznát kereste. Jót is csak azért tett, hogy mások azt mondják róla, ez igen, micsoda ember. És most ott feküdt mozdulatlanul, és egész elrabolt vagyonát odaadta volna csak egyetlen pillanatért, újra, ott, azzal a rabbival, akinek a jelenlétében annyira más volt minden. A gyerekek sem szaladtak el félve, mint amikor a léviták szigorú arckifejezését látták. Ott akartak lenni vele. Csak még egyszer. De most már késő...
Egy ágyban tért magához. Ez volna hát a Seol. Fura. Akkor miért fáj mindenem és miért vannak ellátva sebeim, miért vannak bekötözve?-töprengett. A két világ határáról a fogadósné lendülete lódította helyre.
-No, magával aztán jól elbántak! Nagy szerencséje volt, magának ma van a második születésnapja! Sokat veszített?
-Elhanyagolható-mondta és elmosolyodott, amikor rájött, hogy fogadósnénak igaza volt. Akkor, ott a porban újjászületett.
És eldöntötte, hogy ezt az új életet nem pazarolja el. Odaadta annak az embernek, aki magáról azt mondta, hogy Ő az Emberfia. Először Őt akarta megkeresni és minden időt vele tölteni, aztán megtudta, hogy megölték, de harmadnapra feltámadt. Az Első Zsenge Ünnepén kapott Istentől egy látást, amely alapján el kezdte az úton lévő embereket szolgálni. Azóta úgy ismerik: a Vándor. Járja az utat és beszélget az emberekkel. Beszélt már utazókkal, katonákkal, papokkal és lévitákkal, de egyszer találkozott már rablókkal is. Nem bántották, csak kinevették. De aznap este az egyik rabló visszajött hozzá. Ő nem szólt semmit, a rabló meg leült mellé és elkezdett beszélni. Az egész életét, a szívét kiöntötte ott, előtte. Aztán a térdeire esett és együtt kérték Isten bocsánatát. Egy újabb születésnap.
És most, hogy már annyira öreg, hogy mozdulni sem tud, mint akkor, ott a porban, az időváltozás miatt fájnak a sebei, csak fekszik az ágyban, mosolyog és az Urára gondol. Meg arra a sok emberre, akikkel beszélt az úton. Egy ideje már csak imádkozik értük, de most azt is abbahagyja. Félig lehunyt szemei előtt újra megjelenik a názáreti rabbi, de most annyira más, annyira ragyogó, de tudja, hogy Ő az. Az a fényes, dicsőséges Férfi így szól hozzá:
-Hű és igaz szolgám, kicsin hű voltál, most gyere be Atyád örökségébe.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése